Emlékfutással tisztelegtünk a márciusi ifjak előtt Dunafalván

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1848-as forradalom és szabadságharc ünnepén Széchenyi István szavaival köszöntöm Önöket. Ezen a napon minden esztendőben nemzeti lobogó leng intézményeinken, és a kokárdával ruháinkon is örömmel jelezzük: egy nemzethez tartozunk mindannyian.

Több mint 170 esztendővel ezelőtt Európa országaiban, pontosabb: Európa polgárainak szívében fellobbant a szabadságvágy. Olaszországban, Bécsben, Prágában és Franciaországban az utcára vonultak az emberek, és azt követelték, vegyék le nemzetükről a rabigát. A cél – mint olyan gyakran a történelemben – nem a háborúskodás, hanem a szabadság kivívása volt. A hatalom azonban kérlelhetetlen volt: az emberek szavára fegyverdörrenés válaszolt, a zászlókat lobogtató kezeket kardok vágták le. A hírek, különösen a francia események  villámgyorsan terjedtek az öreg kontinensen. Megérkezett Budapestre is, amelyet néhány fiatalember – köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór – egy fővárási kávéházban, a Pilvaxban tárgyalt meg.

Innen pattant ki az a szikra, amely forradalmi lángot gyújtott az emberek szívében. Az elszántságtól, a hazafiak lendületétől rövid időn belül megrettent a Habsburg Birodalom, a követeléseket összefoglaló 12 pontot vérontás nélkül fogadta el a helytartótanács. A márciusi ifjak felelős minisztériumot akartak, évenként tanácskozó országgyűlést, szabad sajtót, törvény előtti egyenlőséget, valamint a politikai foglyok szabadon bocsátását.

Azt, hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” Fontos hangsúlyoznom, hogy mi is ezt akarjuk!

Tisztelt Ünneplők!

Ma valamennyien tisztelegni jöttünk ide. Tisztelegni a bátorság, a becsület, az önfeláldozás és a hit előtt. Magyarországon mindig volt egy nemzedék – ilyenek voltak a negyvennyolcasok és az ’56-osok is –, akik életüket, munkájukat, emberi kapcsolataikat kockáztatták azokért a napokért, amikor átélhették, hogy szavuk van az elnyomókkal szemben.

Mindenüket kockáztatták azokért a napokért, amikor kiállhattak az országért. Ezért is alakulhatott úgy, hogy több mint 1.100 esztendős, viszontagságos küzdelmeink sorában a 1848-49-es szabadságharc a legnagyobb jelképek egyike lett. Szabadságvágyunk, a függetlenség, a bátorság és a hazaszeretet eszméje azóta is velünk van, és hatást gyakorol mindennapi döntéseinkre.

És bár a forradalmat a Habsburg Birodalom – igaz, csak külső segítség igénybevételével – leverte, honfitársaink véráldozata nem volt hiábavaló. Magyarország a XIX. század második felében végre elindulhatott a fejlődő, polgárosodó országok útján. Hozzá kell még tennünk: ezt az utat idegen hatalmak többször is megszakították. Ilyen volt az első világháború utáni trianoni békediktátum, és a második világégést követő szovjet elnyomás is.

Mi azonban mindig kiálltunk az érdekeinkért, összefogtunk 1848-ban, 1956-ban, legutóbb pedig 2010-ben is, hogy megakadályozzuk hazánk tönkretételét. A történelemből ugyanis jól látjuk: akadnak bőven olyan pillanatok, amikor fel kell emelnünk a szavunkat, és meg kell védenünk eredményeinket.

Tisztelt Dunafalvai Emlékezők!

Most, szűk egy hónap múlva újból döntenünk kell az irányról. Sokan hiszünk abban, hogy a megkezdett út helyes, a kitűzött irány pedig további jó eredményeket hozhat.

Ezt a hitet azonban meg kell erősítenünk, különben elveszíthetjük mindazt, amiért együtt harcoltunk. Vagyis, ha előre megyünk azon az úton, amely Magyarország további gyarapodása, a családok további erősödése felé vezet. Végezetül, kérem, engedjék meg, hogy Jókai Mór szavaival zárjam gondolataimat.

Az idézet így szól:
„…a szabadságot, hazát, nemzeti nagyságot nem adják ingyen az istenek. Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek.”