„Ami az embert igazán megérinti, nem múlik el nyomtalanul.”

„Ami az embert igazán megérinti, nem múlik el nyomtalanul.”

Az erdélyi író, Bodor Ádám gondolatával köszöntöm Önöket a mai napon. Köszöntöm Önöket a Felvidékről kitelepített szülők gyermekeként is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden nemzet életében vannak olyan események, amelyek után az élet már nem tud az addig megszokott mederben haladni. Ezek az események nem múlnak el nyomtalanul. Százkét évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a jogrendnek megfelelően szerződések aláírásával ért véget az első világháború. Az ilyen egyezségeknek az a természetük, hogy szövegüket kizárólag a győztesek írják.

Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni, hazánk területét pedig az úgynevezett „etnikai-elv” alapján bontották széjjel. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az etnikai elvet Magyarország kárára nyilvánvalóan megsértették. Elveszítettük történelmi területeink, és ami még fájóbb: nemzettársaink jelentős részét. Ami pedig történt: katasztrófa volt. A katasztrófák egyik tulajdonsága, hogy rokonságot mutatnak a matematikával, így precízen, az adatok nyelvén is le lehet írni őket.

A Versailles környékén szentesített békefeltételek eredményeként hazánk elveszítette területének közel kétharmadát. Több mint három millióan pedig az új határon túlra kényszerültek. Ezek tények és számadatok. Mindaz viszont, ami az emberekkel, az emberek lelkével és az országgal történt, már csak jóval nehezebben magyarázható. A trianoni döntés ezért is volt a legnagyobb trauma a magyarság történetében. Az elmúlt százkét esztendő fájdalma keresztüllüktet a nemzedékek során, azóta is hatást gyakorol ránk.

Hölgyeim és Uraim!

Az elcsatolt területeken élő, és a határon belül maradt honfitársaink feladata a katasztrófa után az volt, hogy minden keserűség ellenére új életet kezdjenek, és új gyökeret engedjenek a megváltozott világban. Ha mindezt nem sikerült volna véghezvinniük, a mai nap valóban gyásznap volna, amelyen elveszített testvéreinket siratnánk. Bármennyire is szeretnénk, a történelem kerekét nem tudjuk visszaforgatni. Ám közösen, összefogva mégis erőt meríthetünk a több mint száz évvel ezelőtti sorscsapásból.

A közösségérzés és annak biztonsága nélkül egyetlen nemzet sem létezhet. Június 4-e azonban arra emlékeztet bennünket, hogy összetartozásunkon mit sem változtat az, ha a magyarság és Magyarország határai nem esnek egybe.

A 2010-ben megalakult új Magyar Kormány – éppen ezért – az elsők között fogadta el a „Nemzeti Összetartozásról” szóló törvényt. Ahogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondta akkor, idézem:

„hiszünk abban, hogy nincs határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, egyetlen magyar ügy van.”

Bár a történelem szétszórt bennünket, mi mégis testvérek maradtunk, akik felelősséggel tartozunk egymásért. Ezt fejezi ki Wass Albert egyik szép gondolata is, mely így szól, idézem:

„Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen.”