Emlékművet avattunk Dunafalván

„[…] az embertől otthonát, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. És ez ellen akarunk mi felszólalni, és ezért kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar írók (köztük Füst Milánnal, Sík Sándorral és Heltai Jenővel) ezzel a kiáltvánnyal igyekeztek felhívni a figyelmet arra, ami hazánkban 1946 elején történt. Az évtized nem volt kegyes sem a magyarokhoz, sem a világhoz. Alighogy véget ért a második nagy háború, Európának új problémákkal kellett szembenéznie. A szovjetek elfoglalták a kontinens keleti felét, a „nemzeti homogenitás” jelszavára pedig több ország is úgy határozott: száműzi nemzetiségi állampolgárait. Így volt ez a felvidéki magyarok esetében Csehszlovákiában, és így volt ez a németek esetében Magyarországon.

Tisztelt Emlékezők!

1941-ben népszámlálás zajlott hazánkban. A statisztikai adatok felvételénél akkor még senki sem sejthette, hogy mindennek sorsdöntő jelentősége lesz. Egy visszaemlékező, dr. Vágó Mihály így számolt be az akkori állapotokról, idézem:

„Az egyszerű, nagyrészt földművelésből élő emberek, semmiféle politikai indíttatású megnyilvánulást nem sejtettek bevallásaikban. […] A község németajkú, „sváb” lakosai általában német anyanyelvet vallottak és a nemzetiség kérdésében megoszlottak a vélemények.”

Öt esztendővel később ezeket az adatokat használták fel arra, hogy megállapítsák: ki számít németnek, és ki számít magyarnak. Az eredményeket jól ismerjük: 1946-ban több mint 200 ezer német nemzetiségű honfitársunknak kellett elhagynia hazáját, Magyarországot. Bűnük nem volt, bár a közvélemény jelentős része igyekezett úgy feltüntetni, hogy németségük okán együttműködtek a világháború kirobbantásáért felelős nácikkal. Ami természetesen nem volt igaz.

Mégis, 1946. január 19-én elhagyta Magyarországot az első személyvonat, amelyre a német nemzetiségű magyaroknak nem önszántukból, hanem kényszerből kellett felszállniuk. Ezekkel a vonatokkal utaztak térségünk lakosai is, többek között azok, akik a mai Dunafalva területén éltek. Rájuk emlékezünk a mai napon.

Tisztelt Dunafalvaiak!

Magyarország történelme telítve van szomorúsággal, mégis van okunk bizakodásra is. Múltunk az egyik legnagyobb tanítónk, amelynek eseményeit soha nem szabad elfelejtenünk, hiszen csak így kerülhetjük el, hogy elkövessük a korábbi hibáinkat. Bár a magyarországi németek jelentős részét kitelepítették a huszadik század első felében, a nemzet egysége meg tudott maradni.

Magyarország Kormánya 2010-ben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. A döntéshozók arra szerettek volna emlékeztetni, hogy hazánk helyzete különbözik a többi nemzetéhez mérten. Ennek legfontosabb oka, hogy országunk határát nem rajzolja meg precízen egyetlen térkép sem, hiszen Trianon óta kénytelenek vagyunk egymástól távol élni. Mára azonban valósággá vált, hogy az összetartozáshoz nem kell törődnünk országhatárokkal, hiszen Európában egységben élhetünk.

Nekünk, a XXI. század magyarjainak ugyanakkor fenn kell tartanunk az emlékezés folytonosságát. El kell mondanunk gyermekeinknek, unokáinknak, hogyan érkeztünk meg a jelenbe, milyen utat jártunk be együtt az elmúlt évszázadokban. Ez minden nemzetiség közös feladata, erre emlékeztet bennünket a most átadott emlékmű.