Legyen béke, szabadság és egyetértés!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A március 15-én kirobbant forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb alakja, Kossuth Lajos emlékezett vissza ezekkel a szavakkal történelmünk sorsfordító eseményeire. Kossuth, aki középnemesi családból jogásszá, majd képviselővé küzdötte fel magát, hosszú életútja során megtapasztalta a létezés magasságait és mélységeit. A reformkor meghatározó politikusa nem soha nem tűrte az önkényes korlátozásokat. Éppen ezért – a császári elnyomás hatására – nemzetvédő munkája miatt a börtönt is megjárta. Később a szabadságharc vezetője lett, hogy aztán 92 évesen, az olaszországi Torinóba száműzött honatyaként térjen végső nyugalomra. Bárhova is sodorta azonban az élet, Kossuth a szabadságharc és a reformkor híve maradt haláláig. Visszatérő gondolatai közé tartozott, hogy miként, és hogyan lehetne elhelyezni az 1848-as eseményeket a magyarság történetében.

Tisztelt Emlékezők!

Több mint 170 esztendővel ezelőtt Európa országaiban, pontosabb: Európa polgárainak szívében fellobbant a szabadságvágy. Olaszországban, Bécsben, Prágában és Franciaországban az utcára vonultak az emberek, és azt követelték, vegyék le nemzetükről a rabigát.

A cél – mint olyan gyakran a történelemben – nem a háborúskodás, hanem a szabadság kivívása volt. A hatalom azonban kérlelhetetlen volt: az emberek szavára fegyverdörrenés válaszolt, a zászlókat lobogtató kezeket kardok vágták le. A hírek, különösen a francia események villámgyorsan terjedtek az öreg kontinensen. Megérkezett Budapestre is, amelyet néhány fiatalember – köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór  egy fővárási kávéházban, a Pilvaxban tárgyalt meg. Innen pattant ki az a szikra, amely forradalmi lángot gyújtott az emberek szívében. Az elszántságtól, a hazafiak lendületétől rövid időn belül megrettent a Habsburg Birodalom, a követeléseket összefoglaló 12 pontot vérontás nélkül fogadta el a helytartótanács. A márciusi ifjak felelős minisztériumot akartak, évenként tanácskozó országgyűlést, szabad sajtót, törvény előtti egyenlőséget, valamint a politikai foglyok szabadon bocsátását. Azt, hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés”! Fontos hangsúlyoznom, hogy mi is ezt akarjuk!

Ekkor írja Bajza József egyik fontos költeményét, az Ébresztő-t. A vers így szól, idézem:

„Oh nemzet, eszmélj
becsüld meg tenmagad,
gyilkold le szolgavágyad,
mely külföldhöz ragad.”

A nemzet valóban egyként eszmélt fel. 1848 márciusában együtt léptünk a világ színe elé, hogy tudassuk mindenkivel: ha kell, harcolni fogunk azért, ami számunka a legfontosabb: a szabadságunkért.

Tisztelt Dávodiak!

A márciusi ifjak öröme sajnos nem tarthatott sokáig. 1848 nyarára az európai forradalmak fénye halványulni kezdett, Ferenc József pedig elhatározta: visszaveszi a magyaroknak adott jogokat. A Habsburg Birodalom megerősítette seregét, és az orosz cár segítségével elsöprő támadást indított honvédjeink ellen. Bár a túlerőben lévő sereget többször is visszavertük, az erőfölénnyel sajnos nem lehetett mit kezdeni. Mégis, a vereség ellenére visszavonhatatlan a 174 évvel ezelőtti események hatása. Eredményei nélkül – több más mellett – ma nem állhatnánk itt, és aligha beszélhetnénk magyarul. A fenyegetettség a Habsburg birodalom bosszúja, és a megtorlások után enyhült. Az események hatására a habsburgok kiegyezést ajánlottak. Ennek eredményeként hazánk megindulhatott a XIX. századi modern, európai államok útján. Ezt azonban vérrel kellett kivívnunk.

És hogy mit gondolhatott minderről Kossuth Lajos? Többek között azt, hogy a reformkor, vagy éppen a reformok mást jelentenek nálunk, mint a többi világrészen. Kossuth úgy vélte, hazánk történetében a Habsburg Birodalom egyfajta törést okozott, mely megzavarta és tévútra vezette Magyarország saját fejlődését.

A reform nála azt jelentette: visszatérni a korábbi fejlődési irányhoz, ahogy a szó is jelenti: re-form. Vissza a korábbi formához. Ezt kísérelte meg a magyar nemzet 1848-ban, később 1956-ban, 1989-ben és 2010-ben is.

Most, szűk egy hónap múlva pedig újból döntenünk kell az irányról. Sokan hiszünk abban, hogy a megkezdett út helyes, a kitűzött irány pedig további jó eredményeket hozhat. Ezt a hitet azonban meg kell erősítenünk, különben elveszíthetjük mindazt, amiért közösen harcoltunk. Vagyis ha előre megyünk azon az úton, amely Magyarország további gyarapodása, a családok további erősödése felé vezet.

Végezetül, kérem, engedjék meg, hogy Apponyi Albert, egykori miniszter szavaival zárjam gondolataimat. Az idézet így szól:
„Két szárnya van a magyar nemzetnek, mellyel a magasba emelkedik. Az egyik igenis a szabadság kultusza, […] de a másik a nemzeti öntudat és a nemzeti érzések felébredése.”