“Összetartozunk, összetartozunk!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Emlékezők!

Nem sokkal a trianoni békediktátum kihirdetése után a 37 éves Babits Mihály a következőket írta egy papírlapra, idézem: „Kelj fel lelkem, keresd meg hazámat!”

Felkiáltása egyszerre volt tragikus és kétségbeesett, a költőnek ugyanis szembesülnie kellett azzal, hogy ami addig egész volt, most szilánkokra törött. Babits tudta, hogy ezek a szilánkok olyan fájdalommal vájják bele magukat a magyarság testébe, amelyre aligha lehet orvosságot találni.

A történelemnek sajnos vannak olyan pillanatai, melyek leírására nem elégséges a nyelv. A szavak ebben az esetben csak arra képesek, hogy elmeséljék az események históriáját – azt, ami Versailles-ban történt, a Nagy Trianon-kastély 52 méter hosszú folyosóján. Arra viszont már nincs a nyelvünknek eszközkészlete, hogy kifejezze mindazt a megrázkódtatást és mélabút, ami ez után következett. A főnevek, az igék és a melléknevek csődöt most mondanak…

Hölgyeim és Uraim!

Éppen száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a jogrendnek megfelelően szerződések aláírásával ért véget az első világháború. Az ilyen egyezségeknek az a természetük, hogy szövegüket a győztesek írják, a háborúban elesett nemzeteknek pedig mindössze szignójukkal kell jóváhagyniuk a fejük fölött hozott ítéletet. Így volt ez hazánk esetében is. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni. Hazánk területét pedig az úgynevezett „etnikai-elv” alapján bontották széjjel. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az etnikai elvet Magyarország kárára nyilvánvalóan megsértették. Elveszítettük történelmi területeink, (és ami még fájóbb) nemzettársaink jelentős részét.

A trianoni döntés ezért is volt a legnagyobb trauma a magyarság történetében. Az elmúlt száz esztendő fájdalma keresztüllüktet a történelem szövetén, és a nemzedékek során is. A trianoni döntés minden igaz magyar embernek fáj!

Hölgyeim és Uraim!

Szomorú helyzetünkben vigaszt nyújthat a gondolat, hogy hazánk mindig egyenlő volt, és mindig az is marad. 2010 óta a nemzeti összetartozásra emlékezünk június 4-én mi, magyarok. Az jut ilyenkor eszünkbe, hogy a nemzet egységét megbontotta a békediktátum, de ha akarjuk, ma már határmódosítás nélkül is meg tudjuk teremteni a nemzeti egységet.

Ezt segítette a honosítási eljárás bevezetése is, amelynek köszönhetően az elmúlt években több, mint egymillióan igényelhettek és kaptak magyar állampolgárságot. Ahogy az idei 100. évforduló jelmondata is szól: „Összetartoztunk, összetartozunk!”

Az elmúlt 100 esztendő egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a magyarságot soha nem lehet megtörni. Hiába akarnak mások a fejünk felett rendelkezni, mi mindig talpra állunk, és mindig egységesek tudunk maradni. Így volt ez 100 esztendeje, és így lesz 100 esztendő múlva is.

Szívből köszönöm a csátaljaiaknak, hogy mindezt a tapasztalatot fáradhatatlanul adják tovább a minket követő generációknak, gyermekeinknek, unokáinknak! Hogy ők is büszke magyarok lehessenek! A jövő tekintetében sok erőt, hitet és kitartást kívánok mindnyájunknak! Minden magyarnak!

Megtisztelő, hogy Önökkel emlékezhetek!